És én leestem. A földre hulltam mindennel, ami én hagyok. Az álmaimmal és minden érzelmemmel. Talán egy kicsit előre szaladtam. De én mindig előre szaladok. Így igazából most is csak magamat adom, már ezekben az első sorokban is. Az érzelmeim rabja vagyok és talán most is a rabság örök sanyarító fogságába fulladtam. Ezt el kell fogadnom… Elfogadtam! Nehéz. De tudom, hogy ez ellen nem tehetek.
Sosem gondoltam volna, hogy a kora nyári télből, ami a szívemben lakozott újra lehet tavasz. Sok apróságon csúsztam meg akkor is, mint néha még most is. Lehet ki is nevetsz de a legelső megcsúszásom, amit itt a nagyvárosban tapasztaltam az egy nagyon pitiáner dolog. Egy számomra már akkor is semmit jelentő ember véleménye tört meg engem. A Margitszigeten. Egy késő szeptemberi napon. „Kövér vagy” szólt a kijelentés, és faképnél hagytak. El sem lehet mondani az érzés amikor akkor éreztem… A reményekkel teli énem, aki azért érkezett, hogy kiteljesedhessen és egy kicsit elkezdje igazán az életét, már ezzel szembesült az elején. Igazából ez így utólag visszagondolva csak arra ad tanúbizonyságot, hogy bizony bármennyire is nem érdekelt és nem vettem tudomást róla de vannak, akik csak a külsőségre adnak. Üdvözletem és köszönöm kedves Budapest, hogy ennyire sokszívű vagy…
Ekkor a kései nyár kellős közepén jött szinte azonnal a tél… a lelkemben… És ekkor jött életem legszörnyűbb időszaka. Ami a csodás bájával és valaha megismert legintelligensebb megjelenésével elvakított és könyörtelenül egyenes utat épített nekem a legnagyobb szörnyű magányba, amit valaha is megéltem. Azt hittem, hogy a megmentőm érkezik, aki meg mutathatja számomra, hogy bizony vannak szép dolgok az életben. De, amikor egyre mélyebb és mélyebb áldomásokra kerültünk egymás megismerése tekintetében már késő volt. Tudtam, hogy itt a vég és ebből sehogy sem jöhetünk ki jól. Ekkorra már mindenkit elmartam magam mellől és nem nagyon volt számomra más, mint Ő. Ő, aki kábé csak azért hagyott el, mert nem voltam és vagyok egy pénzéhes számító valaki. Ebben az esetben nem lehet mit tenni. Az örök gyanú és az örök kérkedés igénye mindig fennálló talán emberi tényező. A sok negatívum mellett, amit ellene felsorolhattam vakon szemet hunytam hiszen ő is csak egy ember… ember hibákkal… hibákkal, amiről senki nem tehet.
Itt volt az életem első talán legnagyobb csalódása, ami fizikailag is fájt. Én is okozója voltam és nem csak szenvedője a következményeknek. Rengeteg de rengeted időbe és erőfeszítésbe került még már talán teljesen elfelejthettem őt. Már nem jut eszembe, ha ránézek egy teafilterre vagy meggyújtok egy gyertyát vagy éppen, ha magamra húzok egy sötét színű pólót no vagy ha meghallgattam a kedvenc számaim. Év elején meg úgy éreztem, hogy ezeket mind el kell hagynom majd az életemből hiszen nem és nem tudtam menekülni a gondolatától és hiányától. De, mint azt mondták és most már én is mondom… az idő mindent megold.
Aztán jött az amire nem is gondoltam volna. Újra felbukkant valaki, akit úgy éreztem örökre elvesztettem már az első látás után. De újra jött és talán a legjobbkor. Amikor minden veszve látszott, amikor mindent feladni készültem, amikor a legnagyobb szükségem volt egy jólelkű emberre. De szokás szerint ebben is hibát vétettem.
…
És most itt vagyok vele kis idővel később… egy pár hónappal később és a karácsony peremén állunk. A folyópart melletti parkban sétálunk egymás mellet. Kézen fogva. Jaj nem… már nem… meg úgy igazából sosem sétáltam vele így, bármennyire is szerettem volna. Most megállok és felé fordulok. Nem szólok semmit. Most sem. Sosem szóltam szinte semmit. Nem voltam a szavak embere. És már talán nem is kell annak lennem. Csak állok szótlanul és meredten málán nézni kezdem őt. A szép szemét… ami mindig mindent elárult róla. Legfőképpen az, hogy nem boldog. Talán ez volt az, ami kötelesség tudatot ébresztett bennem, hogy boldoggá tegyem. Akarva és akaratlanul, kérve és kéretlenül, titokban elköteleztem maga, hogy boldoggá kell tennem. Bármi áron. Hiszen tudatán kívül olyat adott talán, aki senki más… a feltétel nélküli bizalmát. Talán még egy kicsit meg is értett… talán pont azért, mert bármennyire nem is volt alkalmam elmondani neki de nagyon hasonlóak vagyunk annak ellenére, hogy mind a ketten nagyon különbözünk s mind a ketten az életünk más ciklusát éljük. Noha ennek a szakadékúnak az áthidalását én szó nélkül talán erőm felülmúlásával is áthidaltam volna… Csak, hogy boldoggá tegyem… mert egyszerűen nem lehet szomorú az élete egy olyan embernek, aki megmentett. És talán ezt is csak itt mondhatom ár el neki. Ennél sokkal többet is adott… De ezt szinte szavakba sem tudnám önteni… de már nem is kell.
Ahogy eme szavakat futtatom a fejemben észreveszem, hogy a szépen fénylő haját nagymértékben ellepte már a hó. Finoman megemelem a kezem és beletúrok a hajába… mint ahogy régen. Ezt mindig nagyon szerettem. De tudom, hogy ez már mind csak a múlt. Már külön utakon járunk, már alig keressük egymás társaságát... már talán alig ismerem.
- Tudod mi bánt az egészben… – kérdezem halkan magam elé révedve.
- Micsoda? – kérdezi és szinte beleborzongok.
Szokás szerint nem szólalok meg és csak a gondolataimban válaszolok neki.
Na pont ez! Hogy itt vagyok veled… de most sem szólok semmit. S talán ez a legnagyobb bajom és ez a legnagyobb baja velem mindenkivel. Mint egy hópehely… ami némán hull és csendben a párját keresi. Olykor meg-megtalálja és egyé válnak. De ahogy a föld közeleg ez az összetartás néha képes megszakadni. S ki egy előre párnázott fenyőágra hull ki pedig a talajra az emberek lába alá és tiprásába.
„Hópehely, ma este elkaplak,
Elkaplak és jégen tartalak, Szerelmem.
Hópehely, tudod, hogy te vagy az egyetlen?
Nincs senki hozzád hasonló, szóval el foglak rejteni,
Édesem.
Megtartalak télre, amikor nem lesz szükséged rám.
Hópehely, próbállak biztonságban tartani,
Megbíztál bennem és én a biztonságodat akarom.
Hópehely, tudod, hogy vigyázok rád,
Nincs senki hozzád hasonló, szóval el foglak rejteni,
Édesem.
Megtartalak télre, amikor nem lesz szükséged rám.
Karácsony napján eljön a szabadságod,
A napfénytől védtelenül.
Akkorra hideg leszek és most,
Én elengedlek szeretettel.
Hópehely, ne felejts el minket.
Hópehely, ne felejts el minket.
Hópehely, ne felejts el minket.
Ha fogadó ember lennék, rád egy milliót fogadnék,
Nincs út körülötte, az egyetlen út ő maga.
Hópehely, most egyedül vagy,
Szeretlek, tudom, hogy csak egyedül vagy itt.
Te vagy a legjobb és hamarosan az utadon leszek,
Nincs senki hozzád hasonló, szóval álomba sírom magam.
Megtartottalak télre, amikor nem lesz szükséged rám.
Karácsony napján eljön a szabadságod,
A napfénytől védtelenül.
Akkorra hideg leszek és most,
Én elengedlek szeretettel.
Hópehely, ne felejts el minket.
Hópehely, ne felejts el minket.
Hópehely, ne felejts el minket.
Ha fogadó ember lennék, rád egy milliót fogadnék,
Nincs út körülötte, az egyetlen út ő maga."
/Sia - Snowflake/
Önkénytelenül, csak magamat okolva a talaj az enyém lett. A túlzott jóiránti buzgóságom a visszájára fordult és kissé megrögzött cselekedetnek hatott az, hogy csak jót akartam tenni önfeledt.